NYUGISUTAK

Ha felkerekedünk és útnak indulunk a nagyvilágba, bizony nem árt, ha az ember beszél valamilyen nyelven. Az utóbbi évek tapasztalata alapján legjobb az angol. A mi fiatalkorunk óta már a második generáció cseperedik fel - mindenütt a világon - számukra szinte már természetes az angol nyelvű kommunikáció. Az utazások során egy minimális, de használható tudás is elegendő. Ritkán bonyolódunk a kemping recepcióján Shakespeare összes elemzésekbe, de hogy mi mennyibe kerül, mik a helyi szabályok és tudnivalók, azt bizony nem árt érteni. A használható tudás alatt nemcsak azt értem, hogy az ember el tudja mondani, meg tudja kérdezni azt, amit akar, de fontos, hogy értse a választ is. Sosem felejtem el, mikor 1973-ban Moszkvában jártunk, a 8 évi orosz tudásommal könnyedén megkérdeztem a metrón, hogy hol található a botanikus kert megálló (ott volt egy találkozó). Egy mellettem álló szimpatikus nénihez fordultam, aki nemcsak értette a kérdést, de válaszolt is rá kedvesen, gyorsan, hadarva, mi meg néztünk egymásra hülyén:

• Érted mit mond?? – kérdeztem halkan
• Egy kukkot sem! - volt a válasz – majd nézem a kiírást.

És így is lett. Akár meg se szólaltunk volna. Kilibbentünk a metróajtón, a néni még mindig mondta. Többször aztán nem is szólaltunk meg, mert ha nem értjük a választ, akkor ugye túl sok értelme nincs a társalgásnak.

Ebből az időszakból származhat az az anekdota, miszerint megáll egy autó a rendőr előtt, letekerik az ablakot és kiszólnak:

-Dobri vecser.. mire a rendőr: -Devecser?? Arra tovább egyenesen…..

Csak megjegyzem, hogy a történetben ugyan rendőrről van szó, de hát az útszélén ácsorogva bármelyikünk így járhatott volna! Az vesse rá az első követ, aki nem értette volna félre!

Érdekes, amikor külföldön járva nyelvi azonosságot fedezünk fel. Lengyelországban már tavaszodott, olvadt a hó, mikor lelkes kis ifjúsági csoportunk menetelésbe fogott – lengyel barátainkkal együtt – a latyakos út szélén. És akkor jött valamilyen autó a kerekei csak úgy fröcskölték ránk a koszos vizet. Nemzetre, nemre való tekintet nélkül zengett az utca az „a @va….” felkiáltásoktól. Nevettünk egymásra, ennél jobb drúzsba nem is kellett. Azt ugye mégis csak furcsa lett volna mondani ebben a szituációban, hogy „ejnye-bejnye.”

Prágában a hetvenes években voltunk először. Persze áruház, nézelődés. Meg akartunk valamit kérdezni, elő az angollal. Fejcsóválás… elő az orosszal… még nagyobb fejcsóválás aztán elővettük a cseh-magyar szótárt és kinyílt a világ: - ja, magyarok?? Mondják csak, értjük!!

Arról szinte mindenkinek van története, hogy ismerőse megszerezte az ilyen-olyan nyelvvizsgát, tán még nyelvpótlékot is kapott érte, de megszólalni soha nem mert. Mondjuk ennek is van használható oldala. Az egyik esküvőn az angol nyelvű násznépet próbáltam szerény angoltudásommal megszólítani… akkora sértődés lett belőle, hogy nem győztünk magyarázkodni. Pedig csak egy nem oda való kifejezést használtam. Ezek szerint nagggyon nem…

Aztán teljesen jóhiszeműen is hozhatjuk magunkat kellemetlen helyzetbe. Amerikában állunk a boltban keresünk valamit. Meglátom és felkiáltok:

• Nézd, annál a néger lánynál olyan van…
• Ssssssss!!! Sssssss! – gyorsan suttogóra váltás - Itt nem szabad mondani, hogy „néger” mert értik, meg rossz értelmű szóra asszociálnak!!!!

Jól van, akkor nem is kell a cucc…..

Volt nemrég egy könyvsorozat a „miért utáljuk…” és itt a nép neve következett. Persze nyílván nem utálunk senkit attól, hogy ilyen vagy olyan, de bizony sok hasznos megállapítás szerepelt benne, amit igazából csak akkor hiszünk el, ha mi magunk is megtapasztaljuk. Többek között az, hogy az amerikaiak meggyőződése, hogy angolul mindenki tud. Aki nem szólal meg, az is tud, csak nem akar. Vagyis bunkó, de legalábbis udvariatlan. Ezt aztán át is élhettem egy alkalommal, amikor egyedül utaztam ki a lányomhoz. A rossz tapasztalat már meg volt, elhatároztam, hogy én meg sem szólalok sehol. Vittem magammal egy papírt amire – az angolul jól tudók – ráírták, hogy nem beszélek angolul, ráírták az összes infót, miért megyek, hova, meddig, szóval mindent, amit kell. Teljes nyugalomban léptem a beléptető fülke elé, amiről köztudomású, hogy ha ott az ember nem felel meg (nem tudom minek) akár vissza is fordíthatják. Na, de nekem papírom van! Szorongattam, nagy izgalmamban tán még morzsolgattam is, majd odaadtam. Az ember ránézett, legyintett egyet és szóba elegyedett velem. Az első gondolatom az volt, hogy nem tud olvasni. Mivel azért ennek reálisan elég kicsi volt az esélye maradt a „segíteni akart”. És bejött! Kézzel, lábbal, a gesztikuláció, a metakommunikáció és a testbeszéd valamennyi elemét felhasználva – továbbá a gyér szótudásomhoz való leereszkedést is használva- megtudta, amit akart. Tulajdonképpen ügyes volt, mert a „jót beszélgettünk” érzésével indultam befelé. De hogy miről is… azóta sem tudom…

Nem vagyok rá büszke, de a mi generációnk mentségére szolgáljon, hogy a négyévente egyszer lehet menni nyugatra állapot túlságosan nem kedvezett a nyelvtanulásnak.

Ma már biztosan nem így működik, de a hetvenes évek elején németül beszélő ismerősöm utazott Franciaországba. Elmondta, hogy mikor megszólalt németül, hátat fordítottak neki pedig értették a németet. Később már azzal kezdte a mondókáját, hogy „én magyar vagyok, de csak németül beszélek” akkor végighallgatták. Így tapasztalhatták meg a háborús sérelmeket – érzelmeket a gyanútlan magyar turisták.

Ahogy elmélkedek itt a világ folyásáról az jut eszembe, hogy mégis csak szerencsések vagyunk itt Európában abból a szempontból, hogy legalább ki tudjuk betűzni a feliratokat, akár a görög, akár a cirill betűket és abból már kapunk valamilyen eligazítást. Mert amikor eljutottunk Japánba egyből láttuk a különbséget. Olyan információ-üres térbe kerül az ember, mikor a feliratok, az útbaigazítónak szánt táblák maximum láthatók, de végképp nem olvashatók. Nekünk. A boltokban az árucikkeken minden japánul. Fogunk egy üveg vizet, de lehet, hogy ecet, vagy sósav, vagy tengervíz magában. És nem volt minden kiírva  angolul is. Főleg nem a központtól távolabb eső helyeken. Persze volt velünk tolmács, de nekünk, akik megszoktuk, hogy irány a nagyvilág a mi tempónkban, bizony nehézkes volt.

Ez a „meg se szólalunk” gondolat egyébként nagyon hasznos tud lenni, ha a saját nyelvünkre gondolunk. Hajlamosak vagyunk magyarul fennhangon közlekedni idegen országban, gondolván, hogy na, aztán ezt úgysem érti senki. Ez régen sem volt így, ma meg aztán végképp nem tudhatjuk, hogy nem éppen egy honfitársunkról poénkodunk a tengeren túl, ő meg mindent ért.

 Saját példa: Nagyon régen, Horvátországban az egyik templom kilátójában nyüzsögtek a turisták. Akkor még nem szefilzés volt, hanem - a „letetszene-e fényképezni minket” társasjáték. Mondom a gyereknek fennhangon – hiszen külföldön vagyunk és a magyart úgysem értik

• Kérd már meg azt a rosszarcú bácsit, hogy fényképezzen le minket.

Odamegy a gyerek, megkéri a bácsit, aki természetesen magyarul válaszol: nagyon szívesen.

Elég messze álltunk be családostól mosolyogni, csak abban bíztam, hogy nem hallotta a jó pofizást. Tanulság volt, megtanultam.

Évekkel ezelőtt az USA-ban, Atlantában történt meg velünk, hogy készültünk az Olimpiai parkot megnézni. Autóval mentünk, aminek a hátsó ablakába egy magyar felségjelű matricát tettünk (hadd lássák és hadd olvassák…). Szóval kerestünk egy megfizethető parkolót. Nem messze a parktól találtunk is egy kis terültet, amit két fekete fiú kezelt. Behajtottunk, az egyik már jött is utánunk a díjért. Én még a kikászálódással voltam elfoglalva, mikor hallom a párbeszédet:

• Miért van magyar matrica a kocsin??
• Mert Magyarországról jöttünk.

Majd tovább magyarul:

• Igazán?? Nem mondják!! Jaj, de boldog vagyok!!!

Végig se tudtam gondolni, hogy akkor most ki is beszél, kivel, elém penderedett az egyik fekete fiú, kisegített a kocsiból és közben be nem áll a szája – magyarul.

• Jaj de örülök maguknak, de régen találkoztam magyarokkal!!

És beszédbe elegyedtünk. Elmondta, hogy évekig Magyarországon élt, mert a Közgazdasági Egyetemen tanult Budapesten. Kérdeztem, hogy azzal a diplomával nem kapott jobb állást? De, majd visszamegy a hazájába csak itt még pénzt keres. Lesz pénze, diplomája (magyarul is beszél) Ő lesz otthon a király. De tudják mit?? Free a parkolás, örül nekünk nem fogad el egy centet sem. Meglepő volt, kedves, megható.

Ha már a nyelvtudásról/nyelvhasználatról elmélkedek, meg kell jegyeznem, hogy itthon is óvatosan kell fennhangon megjegyzéseket tenni pl. a villamoson. Magyarul kiválóan beszélő japán történész professzor mesélte, hogy számtalanszor hallotta a villamoson, ahogy teszik rá a megjegyzést „itt ez a hülye kínai..”

Épp a hétvégén hallottam a legújabb vicces sztorit: áll egy kínai család Ausztriában a hüttében és próbálják magukat megértetni. Végül a kínai anyuka felkiált „én csak magyarul beszélek nincs itt valaki, aki magyarul tud??”

Arra meg aztán végképp vigyázni kell, hogy külföldi szöveget ne próbáljunk magyarul értelmezni:

Nem az utazáshoz, de a nyelvtudáshoz tartozik a feliratos pólók használata. Azt gondolom, ha valaki nem tudja, mi van a pólóra ráírva fordíttassa le, vagy inkább ne is vegye meg. Tudják vajon a fiatal lányok, hogy a kedvenc pólójukon az áll, hogy bárki aki szembe jön, őt itt és most….? Vagy a járókerettel nyugdíjasklubba tartó néni viseli az „ Igyál-táncolj-szeress” feliratú, ámde kényelmes pólót?? Nem ezért kellene a szembejövők mosolyát kiérdemelni……

Be kell vallanom, mindig meghatódom, mikor valahol, távol kis hazánktól egy turisztikai látványosságnál viccesen magyar nyelvű tájékoztatót kérünk…. és van. Pl. legutóbb Stockholmban a városházán. Eközben hozzánk közli tengerparti országban, ahova nyaranta özönével mennek a magyarok a kemping, szállodai és egyéb honlapokon véletlenül sem fordul elő magyar nyelvű információ. (Tisztelet a kivételnek!) Nem is tudom... tényleg akkora feladat lenne megoldani???

Ma már rengeteg segítség van, hiszen használhatunk fordítóprogramot a telefonon, vihetjük a gyereket (vagy az unokát) aki már persze beszéli az angolt, betanulhatunk néhány alap mondatot, vagy egyszerűen az idegenvezetős utakra jelentkezünk.