NYUGISUTAK

Ezt a várost mindig elkerültük. Nem azért, mert el akartuk kerülni, hanem mert elkerülte az út  ami az úti célunkhoz vezetett, a tengerparthoz. Erre felé (is) Horvátországban kiváló a sztráda, a nagy nyári melegekben vagy a tengerhez siettünk éppen, vagy már haza, és csak felülről néztük, hogy majd egyszer jó lenne elmenni abba a lenti nagyvárosba is. Nyugdíjasként egyszer csak felvetődött, hogy mi lenne, ha pár napot ott töltenénk. Szállást foglaltunk, szörnyülködtünk egy sort a parkolási díjakon, amelyek lassan olyan szinten vannak, mintha még egy személyt vinnénk magunkkal. Kigugliztuk a látnivalókat és indulás.

Nagyon jó időt futottunk. az autópálya szinte üres volt, a határon nem állt egy lélek sem, az alagutaknál nyoma sem volt a dugóknak. És persze a felfedezett strandon sem lézengett rajtunk kívül más. Megtaláltuk az ideális időpontot a horvátországi tengerparti nyaralásra!!! Egyetlen szépséghibája volt a dolognak, hogy novembert írtunk és téli kötött sapkára gyakran rá kellett húzni a kabát csuklyáját is a hideg, az eső és a meg-megerősödő szél miatt.

A város Horvátország nyugati részén, közvetlenül az Adriai-tenger partján fekszik. A horvát tengerpart legnagyobb kikötője a Kvarner-öböl északi oldalán, ahol a Recsina a tengerbe torkollik. Az öböl átlagos mélysége 60 méter körül van. Északról a Karszt-hegység védi a hűvösebb áramlatoktól és itt találkoznak az Alpok és a Dinári-hegység kisebb hegyei, amelyek félkörívben veszik körül.

Mindjárt első nap szakadó esőre virradtunk. Ha nem akartuk az egész napot a szobában tölteni (márpedig ennek nem vagyok híve, hiszen akkor akár otthon is maradhatnánk) akkor valahova el kellett indulni. Így aztán elmentünk a plázába. Meleg volt, tiszta, a parkolás pedig ingyen volt a parkolóházban. Esőben így volt a legjobb. A pláza legfelsőbb emeletéről nagyszerű kilátás nyílott a szürkén habzó tengerre, le lehetett ülni gyönyörködni benne. Délre elállt az eső, máris indultunk tengert nézni. Nem volt messze, csak nagyon mélyen.

Lefelé kellett indulni a plázától, aztán lépcsősor, meg megint egy hosszú lépcsősor. Persze lementünk és egy nagyszerű kis öblös strandhoz értünk ami nyáron feltehetően tömve van. Na, most nem volt itt rajtunk kívül egy lélek sem. Jó volt kicsit üldögélni, tengert nézni, aztán mikor a nagykabát is kezdett kevés lenni, elindultunk visszafelé.

Akkor éppen nem esett az eső, az autó is ott volt, vérszemet kaptunk és elindultunk Trsat várába.

Rijeka és a Rjecina fölött 140 m magasban emelkedő egykori római őrhely a középkorban váracskává lépett elő. A Frangepánok után a 17.században Tersatto a Habsburgok birtoka. A török veszély megszűnésével elveszti katonai fontosságát, majd az ír származású osztrák marsall, Laval Nugent kezébe kerül, aki a komor középkori várat romantikus várkastéllyá építi át. Az épület most múzeumvár, udvarán kávézó és étterem működik. Nem volt túl messze, de annál magasabban. Beérkeztünk Rijeka egyik külvárosába, leparkoltunk és indulás a várba. Ezt az építményt is gyakran láttuk az autópályáról de egy "jéé nézzétek egy vár" felkiáltással mindig elintéztük. Na most ő intézett el minket. Mire odaértünk megint nekilendült az eső, feltámadt a szél. A helyiek valószínűleg ítélet időnek élték meg, mert a jegyszedő ki sem jött a kisablaka mögül, csak intett, hogy menjünk, nézzük. Biztosan gondolta magában, hogy " ha csak ennyi eszük van". Persze mi nem így láttuk, hanem úgy, hogy a várnak sok helyen teteje volt ahol nem esett, falai, ahol nem fújt... A várról viszont a városra csodálatos panoráma nyílt.

Követhettük a Recsina folyó útját  a tengerig, láttuk, hogy merre lakunk, a belvárost, a helyet ahol már voltunk, a helyeket ahova még megyünk, a túloldalon pedig a sztrádát az azt kísérő hegyekkel. Így is szép volt, nyáron gyönyörű lehet.

Visszafelé benéztünk a templomkertbe, ahol egy szép gondozott szobrot találtunk II. János Pál pápáról.

 Otthon megnézve a netet az alábbi leírást találtuk róla: „Svetište Majke Božje, Trsat kegyhely, búcsújáró hely, vallási összejövetelek központja. A templomot a Szűzanya tiszteletére a Frangepán család építtette. Trsatban, a város fölé emelkedő dombon. 2003-ban II. János Pál pápa is részt vett a trsati Miasszonyunk szentély zarándoklaton. A szobor erre a látogatásra emlékezik és a pápa halála után állították. Az avatási beszámoló szerint a szobor II. János Pál pápát az ima előtti pillanatban ábrázolja. A szobor súlya kb. egy tonna, magassága 2,8 m. A szobor keze fényes a zarándokok és látogatók simogatásától.”

Nem igazán hatalmas felfedezés, de az ember akkor érzi a bőrén ha úton van, akkor jön rá, hogy a téli hónapokban sokkal kevesebb a hasznos idő. Reggel később kel fel a nap, este gyorsan sötétedik. Hat óra tájban már jólesik a fűtött szobában frissen zuhanyozva vacsorázni, míg nyáron este hatkor a vacsora utáni korzóra készülődünk. Szóval nem volt korzó, jóleső fáradtság után pihenéssel zártuk a napot.

Másnap úgy terveztük, hogy nem ülünk autóba. Először is azért nem mert a belvárost gyalog akartuk megnézni, (nem messze volt a szállásunk.) másodszor meg azért meg megtaláltuk a kevéssé horror áron működő parkolóházat és ott biztonságban tudhattuk az autót is. Ráadásul kisütött a nap. Nem volt éppen strandidő, de az embernek a hangulata is jobb, ha napos időben sétálhat. Természetesen a korzón keresztül a tenger felé vettük az irányt. Mindjárt az első mellékutcában egy nyitott templomajtó hívogatott. Bementünk megtettük a szokásos templomi sétánkat a másik ajtón meg ki. És akkor láttuk a csodát: egy terasz-féle tetején álltunk (valójában a templom főbejáratánál) előttünk pedig az Adriai tenger az összes szikrájával, amit napfényben szórni bírt. Ilyenkor aztán megállunk, gyönyörködünk, hirtelen nem is akaródzik tovább menni. A Lourdesi Miasszonyunk Kapucinus templomában jártunk.

A korzó elegáns, tiszta. Végig térkövek, kétoldalt pedig reformkori paloták szegélyezik, egyik szebb mint a másik. Főként szállodák, bankok, éttermek, üzletek kaptak benne helyt. A korzó közepén pedig a már jelképnek is számító óratornyot lehetett megcsodálni a városi torony, vagy óratorony, horvátul Gradski Toranj. A 15. században épült, órája 1873-as. Rijeka szimbóluma, és leghíresebb épülete. Az óratorony alatt áthaladva láthatjuk a Szent Vitus székesegyházat, melyet a jezsuiták építettek. A Szent Vitus volt egykoron Rijeka határvonala. Ez az egyetlen monumentális, barokk templom Rijekában. A velencei Santa Maria della Salute templom mintája alapján, G. Briano tervezte 1638-ban.

 Aki "tengermániás" az tudja, hogy milyen klassz dolog az, hogy megyünk az úton és a házak között kinézve megcsillan a víz. Én nagyon szeretem.

A korzó végén a kikötő nagyon szépen van kialakítva járólapokkal, szobrokkal, éttermekkel. Jó volt üldögélni a tél eleji napsütésben sapka nélkül, kigombolt kabáttal.

Rijekát Fiume néven is ismerjük, az olasz Fiume és a horvát Rijeka szó is folyót jelent, ugyanis itt ömlik a tengerbe a város folyóvize, a Recsina, amelyet lakói olaszul Fiumara néven (tulajdonképpen időnként megáradó hegyi patak) is neveztek. Tehát a város horvát neve is – szintén a folyóvízhez kapcsolódva – a Recsina elnevezésből eredeztethető.

A délelőtti napsütésben mentünk mentünk egészen addig a helyig, ahol a leírás szerint a folyó beleömlik a tengerbe. Hát nem volt egy nagy látványosság! Ipartelepen keresztül visz oda az út, a végén meg már le is van zárva az út a kíváncsi turista, illetve mindenki elöl. A folyó megérkezik, belehömpölyög a tengerbe, aztán onnantól tenger. Nincs más színe, nincs vízesés, nincs hókuszpókusz... teszi a dolgát. Mi is tettük, tovább álltunk.

Megnéztük a színházat, eljutottunk a piacra. Nagyon szép egyforma zöld házikók egyikében halat illetve tengeri herkentyűket a másikban tejtermékeket, megint másikban zöldséget, gyümölcsöt árultak. Szép volt az áru és megfizethető. A hatalmas frissen sült fánkok mellett meg nem is lehetett csak úgy, vásárlás nélkül elmenni.

Tovább sétálva a kikötő egy másik végébe értünk. Itt olyan hajók horgonyoztak, amik már inkább magánszállodás-nyaralók lehettek, elegánsak és modernek voltak.

Délutánra kitaláltuk, hogy megtekintjük a retró számítógépes múzeumot. Pontosan az ajtajáig jutottunk el, ahol ki volt írva, hogy előzetes egyeztetés után egy szombat délután tekinthető meg a múzeum, talán 3 és 4 óra között..Mondanom se kell, hogy ez nem jött össze....

Másnap elindultunk haza. Már a sztráda elején kint volt a jelzés, hogy kamionok, utánfutós autók ne is menjek fel, mert nagy a szél és hóakadály van. Mi mehettünk. Vidáman, egyedül, más nem is volt arrafelé. Hóakadály már nem volt, de egy idő után igen erős kézzel kellett a kormányt fogni, hogy ne imbolyogjon a széltől az autó, miközben nagyszerű képeket lehetett csinálni a behavazott fenyvesekről.

 Magyarország felé enyhült az idő, eltűnt a hó, a szél, az autópálya és a határátkelő is ugyanolyan üres volt mint idefelé, egy perc alatt átértünk.

Rijeka közel van. Remek kiránduló, strandoló, körülnézegetős hely, érdemes pár napos kirándulást ideszervezni.

Szép volt, jó volt... de... legyünk inkább sokan, várjunk a határátkelőnél, izzadjunk a strandon... legyen inkább jó meleg nyár!!!!!!