NYUGISUTAK

Valamikor réges—régen, amikor még New Yorkban érdemes volt hop on hop off buszra ülni (és nem akadt el fél óra múlva a dugóban, hogy aztán az egy órás út még 3 óra múlva is tartson) arra lettem figyelmes, hogy a buszon az idegenvezetés nem arról szólt, hogy melyik épületet ki tervezte, vagy hogy milyen történelmi jelentősége van, hanem arról, hogy hol, milyen filmet forgattak, illetve ismert színészek melyik látható házban éltek vagy miben szerepeltek.

-  És ebben a házban lakott Silvester Stallone, és abban a szállodában forgatták a Reszkessetek betörőket, abban a magas házban meg a Szellemirtók játszódott… stb.

Ez akkor még furcsa volt, mára meg már kialakult a filmes turizmus. Az nem érdekes, hogy melyik házat ki építette, milyen stílusban, netán milyen célból, hanem az a motiváció, hogy, „láttam a filmben, menjünk oda, nézzük meg.” És persze szelfizzünk! És ez még mindig a kisebbik baj lenne, a nagyobbik az, hogy Chicago nekem is egy filmsorozat kapcsán keltette fel az érdeklődésemet, szóval ez a dolog működik. Folyomány: nagyon sok olyan film játszódott Chicagoban, ahol halomra lőtték egymást az emberek, ahol Al Caponéról külön lépcsőt neveztek el, azt ahol lelőtték. Persze nem igaziból, csak a filmben, de azért az egy veszélyes város! Így aztán mikor ismerőseinknek meséltük, hogy hova készülünk egyből ment a sopánkodás.

- Nem veszélyes??? Miért mentek oda??? Nem féltek?

 És a kedvencem: „annyi helyen voltatok már, egy várost láttál, mindet láttad”.

Ennyi lelkesítés után persze, hogy útnak indultunk. Még itthon lefoglaltam a szállást a szokásos helyen (Booking.com) és a szokásos paraméterekkel: privát hálószoba, saját fürdőszoba, konyha használat. Jóval az indulás előtt foglaltam, jó áron. Úgy tapasztaltam, hogy minél jobban közeledünk az induláshoz, a szállás annál drágább lesz. Megnézte a lányom azt is, hogy milyen a környék, az is rendben volt.

Chicago a kiindulási pontunktól (New Jersey) éppen 12 órás autóútra volt, ha egyfolytában utazunk. De hát az elég ritka, mivel azért wc-re el kell menni, meg kell a végtagjainkat is mozgatni menet közben, mert a végén nem bírunk az autóból kiszállni, és az étkezéseket is jobban szeretem úgy, ha a sofőr is nyugodtan eszik, nem két falat között egy kézzel kormányoz meg indexel, meg nézi a forgalmat meg még iszik is egy jót a szendvics után.

Az utat tavaszra terveztük, az amerikai iskolai szünetben, gyerekekkel. Jó is lesz, hogy kirándul a család „fényes nappal zöld erdőben”. Aztán eljött az idő. Hajnalban még sötétben indultunk, és már az első óra után akkora havazásba keveredtünk, hogy rossz volt nézni. Azt láttuk előre, hogy fürdőruhát nem kell vinni, mert -1,-2 fokokat jósoltak, de hogy hó??? Áprilisban??? És nem is kevés!

Átvergődtünk a latyakos szakaszon, aztán már kezdett világosodni, könnyebb lett vezetni. Azt ugye mondanom se kell, hogy két óra múlva az úton nyoma sem volt a hónak, kisütött a nap, teljesen száraz úton autóztunk tovább. Szerintem az is furcsa, ha minden nap más évszak időjárását éljük, de hogy egy napon belül is???

Legyűrtük a 14 órát, átvezettünk 4 államhatáron és egy időzónán, de végül megérkeztünk. A várost elkerülő sztrádára értünk, ahol jobb oldalon a Michigan tó, balról Chicago minden látnivalója élvezhető volt. Egy órával vissza kellett állítani az órát, a nap fénye visszacsillant hol a tóról, hol az üvegablakos felhőkarcolókról, gyönyörű volt.

Megérkeztünk a szállásunkhoz, ahol zárt ajtók fogadtak, ember a közelben sem. Volt egy telefonszámunk azt kezdtük el hívni. Elmesélem hogyan jelentkeztünk be, mert ilyen még utazásaink során nem volt. Szóval hívtuk a számot, ahol elmondták, hogy nekünk kell becsekkolni, ők minden információt megadnak. Egyeztetve lett a foglalás kódja és a név. Ott voltunk a címen, ahol megtudtuk, hogy az 1/C apartman a mienk. A kaput az alábbi kóddal lehet nyitni: megadták a kódot. Az apartmant a következő kód nyitja: újabb számsort kaptunk. A ház mellett az 1/B parkoló a mienk, oda kell állni. Mindezt elküldik e-mailban is a biztonság kedvéért. És így is lett. Szépen egyedül elrendeztük a dolgot, se útlevél, se ott tartózkodást kitöltendő papír, se kulcsátadás. Mikor elmentünk az ajtót mindig behúztuk magunk után, a kód meg nyitotta. Beléptünk az apartmanban ahol iszonyat meleg volt, de konyha nem. Nyitogattuk az ajtókat, szekrény fürdőszoba, bejárati, de konyha sehol. A kis nyamvadt hűtőszekrényt egy mikróval nem tekintettem konyhának. Volt még egy titkos ajtó az viszont zárva volt. Mondom: nincs ez így jól, mert felszerelt konyhát ígértek. Nosza, újabb telefon.

- Elnézést, valóban. A zárt ajtó mellett van egy szekrény. Megvan?? Abban van egy nagy lakat. Megvan?? A lakat kódját mondom: mondta…nyitotta?? Abban van egy kulcs, az nyitja a konyhaajtót.
Mint egy konyhaajtós krimiben.

Csak érdekességként jegyzem meg, hogy sok olyan telefonügyeletes ember van, aki beszélni nem igazán tudja az angolt, érteni az ezer akcentus miatt végképp nem érti, viszont megy az írás-olvasás. Így aztán ha nem muszáj, fel sem veszi a hívást, csak üzenetet küld, hogy írd le, amit akarsz. Aztán megy a csetelés. Igaz, hogy így nyoma van a beszélgetésnek, de hát lassúbb is.

Visszatérve a krimire, ezt a nagylakat megoldást más házakon is láttuk, van, ahol a kapukulcsot adják így át. Érdekes volt, biztonságos és működött.

Mikor kitalálunk egy utazást bármelyik városba természetesen felkészülünk. Mit érdemes megnézni, hova kell jegyet venni előre, mivel lehet majd közlekedni. A neten ma már minden rajta van. Első nap délre a Hancock toronyba volt jegyünk. 93 emelet és kidőlős ablak, ide felmegyünk. Az első napon már reggel ömlött az eső. Közelről ömlött, mert az előző napi felhőkarcolóknak csak a fele volt meg, a másik felét az esőfelhő takarta. Mindegy, nekünk jegyünk van, megyünk. Jó melegen felöltözés, esernyő, indulás a városba. Az eső szakadt, bementünk a boltokba, ott legalább meleg van. Nagyon is. Sapka, kabát, esernyő le, körbenézés, kifelé visszaöltözés… remek szórakozás! Törvénytisztelő állampolgárként megérkeztünk időre a toronyba, ahol rajtunk és a jegyszedőn kívül egy lélek sem volt. A párbeszéd a következőképpen zajlott:

- Délre van jegyünk, fel lehet menni??

- Hogyne lehetne.. de én nem ajánlom. Kivéve, ha ködöt és felhőt akarnak közelről nézni, mert mást nem látnak.

- óóóóó….. sorry

- Én azt javaslom, hogy ha itt lesznek még holnap, inkább akkor jöjjenek vissza!

- De jó, köszönjük, persze, inkább holnap.

A torony aljában padok, wc, pihenőhely, elindult az újratervezés. A gyerekek a férjemmel elmennek a Tudomány és Ipar Interaktív Múzeumba én meg a lányommal hölgy programon veszek részt, magyarul a sétálóutcán csavargunk a kedvenc boltjainkban.

Így aztán az első napon mindjárt sikerült mindenkinek oda menni, ahova szeretett volna. Ráadásul gazdaságos is volt, mert Illinois államban a cuccokon 10 % adó van, ami sok. Így aztán nem vettünk semmit. Ez úgy van Amerikában, hogy a boltokban mindenen rajta van az ára, de adó nélkül. Ha nem tudom, hogy az mennyi, akkor a fizetéskor szembesülök vele, mikor beütik a pénztárgépbe. Ez akkor volt szomorú, amikor előre kiszámoltam a pénzt, aztán nem annyi volt, hanem kicsivel több. Utána meg akkor, amikor sokkal több. Igen tudom, hogy a 10 % még mindig kevesebb, mint a 27 % de azt szoktuk meg, hogy az az ár van a terméken, amit ki kell fizetni. És akkor még ráadásul ezt az adó százalékot minden állam maga dönti el. És más a százalék a ruhákon, az ételen és a benzinen, szóval nem lehet felkészülni. Van olyan állam, ahol egyes termékeken nincs adó, így nagyobb beruházáskor érdemes odamenni. Ha valaki mégis felkészült.

A gyerekek viszont jól szórakoztak a múzeumban, ahol – esős tavaszi szünet lévén – rengetegen voltak. Nem baj, amit akartak megnéztek, kipróbáltak, megkóstoltak, megittak. 

Éjszaka elindult a havazás meg a szél is, de másnap reggelre a hónak nyoma sem maradt. Hideg volt, de kitisztult az idő, kéklett az ég, sütött a nap, irány a torony.

Két ilyen nagyon magas épült van Chicagoban a Willis Tower és a Hancock Tower. Az egyikben a 100. emeleten van a kilátó, a másikban a 94.-en, de itt van a kidőlős ablak, úgyhogy erre esett a választás.

A John Hancock Center (beceneve: Big John) egy 100 emeletes, 344 méter magas felhőkarcoló Chicagóban.

Amikor 1969-ben befejezték, New Yorkot leszámítva a legmagasabb épületnek számított Amerikában. Az utca szintjétől az antenna tetejéig mérve 459 m. A felhőkarcoló irodák és éttermek mellett otthont ad körülbelül 700 öröklakásnak, melyek a világ legmagasabb lakosztályai, miután a legtöbb felhőkarcoló kereskedelmi célokra épül. Nevét a John Hancock Mutual Life Insurance Company után kapta, amely cég a felhőkarcoló építtetője és első bérlője volt.

A John Hancock Center kilátója a 94. emeleten van, és belőle csodálatos a kilátás Chicagóra és a Michigan-tóra. A látvány mellett egy kiállítás is megtekinthető a városról. Térképek magyarázzák minden irányban a kilátást, és a kilátó egy speciális részén a látogatók megtapasztalhatják a szél erősségét az utcaszinttől 314 m magasan. Legújabb kori neve pedig „360 Chicago”, merthogy körbenézhető innen a város.

Na, aznap már sokan voltak, de megvolt a jegyünk, gyorsan ment minden. Kis motozás a táskában, kötelező családi fényképezkedés és már mehettünk is a liftbe. Én nem szeretem ezt a fényképezkedés dolgot, de úgy látom, hogy mindenhol bevezették. Megérkezik a család, áll a kék fal előtt (amiből aztán lehet város nappal, város éjjel, de akár zöld erdő is, aztán mosolyogj. Legújabban meg: vágjál grimaszt. Kifelé jövet aztán el lehet dönteni, hogy kell vagy nem, ha kell mennyi, nyomtatva vagy dvd-n… mindegy csak fizess!

Tetszik viszont, hogy a liftben video ment a városról, a toronyról, amiben vagyunk, aztán egyszerre ér véget a film és az utazás és felértünk. A szikrázó napsütésben valóban káprázatos látványt nyújt a város. Mint egy háromdimenziós térkép, valamennyi kis és nagy épülete, tornya, felülről.

Fentről is végtelennek tűnik a Michigan tó. Elképesztő ez a tó, mert úgy viselkedik, mintha tenger lenne. Először is nem látjuk a végét. Aztán olyan hullámokat vet, mint a tenger. Hol a partig ér a víz, hol kicsapnak a hullámok a sétányra. Nem sós a vize, de lehet, hogy szeretné. Hajózzák magán hajókkal, helyi járatosokkal, sétahajóval. Hatalmas kikötője van a Navy Pier, az a populárisabb de van egy kisebb kikötő a magán hajóknak.

Ez most még üres volt, de hétvégére már egy kettő megjelent. Nyáron, melegben, hosszabb-rövidebb ideig még laknak is az emberek a hajójukon, kimennek a vízre, mint mi itthon a telkünkre. Erről meditáltam a 94. emeleten, miközben már kezdődött a külön fizetett látványosság: öt ablak kihajolt a ház falából az ott kapaszkodó emberekkel együtt. Nem váratlanul, nem viccesen, hogy jót nevetünk mikor az illető halálra rémül, hanem tudatosan azokkal, akik mindezt tudva erre befizettek. A kevésbé bátor, netán tériszonyos hozzátartozók meg üvegfal mögül vehették fel szeretteik merész jelenetét. Persze a hivatásos fényképész itt is lesben állt, (meg az orrom előtt). Nem tartott sokáig, de a kifelé jövőket hősként ünnepelték a hozzátartozóik. Egyébként joggal, mert volt olyan befizető, aki már fogta a kapaszkodót, aztán mégis visszalépett, mert élőben azért egy kicsit más, mint fényképen.

Ha már fent vagyunk, már nem sürgős. Ráérősen lehet sétálni, leülni, pihenni, csodálni a kilátást. Egy kis kamarakórus még alkalmi koncertet is adott. Persze nem hiányozhatott a szuvenír bolt sem meg a büfé sem ahol minden minimum kétszer annyiba került, mint 94 emelettel lejjebb.

Kellemesen kipihenve magunkat nekiindultunk a napsütésben a kikötőnek. Fogalmazzunk úgy, hogy fenti napsütés, az üvegablakok mögött állva köszönő viszonyban sem volt a kikötő vízpart menti napsütésével. Csodálatos volt a sétány kiépítve, elegáns fém és fapadokkal, szobrokkal, zászlókkal, ahogy kell, a fedett részen evő-ivó-vásárló hellyel. Akartuk a tavaszt, de semmi sem tudta a -2 fokot feledtetni. 

A két kilométeres séta a fagyhalál közeli állapotban azt eredményezte, hogy már csak arra vágytunk, hogy menjük haza túlfűtött kis apartmanunkba. 

Minden napra meg volt a terv, hogy mit nézünk meg. Minden nap egy kicsit később indultunk, mert már helyismeretünk volt, átláttuk, hogy mennyi idő alatt érünk a szállásról a belvárosba, ott merre vannak a még tervezett látnivalók. Szóval elindultunk a szokásos buszmegállóba, bár lehet, hogy a szél fújt oda, mert az bizony nem akart szűnni. Ha hideg is volt, legalább sütött a nap, így kiváló képeket lehetett csinálni a babnál. 

Pontosabban a Cloud Gate-nél, ami olyan bab-formájú. A Cloud Gate (felhő kapu) egy tükröződő, csepp formájú köztéri műalkotás, melyet Anish Kapoor tervezett, és a Millennium Parkban található. Érdekes műalkotás nagyszerű helyen nem csak a magunkról készíthető furcsa képek miatt, hanem a környező toronyházak visszatükröződése miatt. Félkörívben az összes fénylő üvegfalú ház látható volt, szemből élőben a „felhő kapun” elfekvőben. Érdekes volt, szép. Ennek kapcsán is elgondolkodtam azon, hogy sokszor elég egy jól csengő kommunikáció és már turista látványosság lesz belőle, vonzza az embereket. Például Santorinin a „világ legszebb naplementéje” címmel egy meghatározott helyre, egy meghatározott étterembe csábítják az embereket és még azt is megsúgják, hogy nézés közben milyen bort kell ott inni…. (nemááááááá….) Vagy Rómában az ókori fej lyukas szájjal, amibe ha beteszed a kezed, leharapja, ha nem mondasz igazat…. (persze nem harapja le, de jó játék) Vagy mindenki látott már olyan szobrot, aminek egy-egy testrésze fényesre volt simogatva, mert az majd szerencsét hoz… vagy nem… Egyiptomban egy bogarat kellett nyolcszor körbesétálni, mert akkor hűűűűű….. nem folytatom. Itt meg készítettek egy ilyen torztükrös babot (bocsánat, felhő kaput!) és özönlik a nép. Nem baj, ilyenek is kellenek!

Mikor kellően kiszórakoztuk magunkat, el kezdtük keresni a híres 66-os út elejét, mert az innen indul. Azt írta a net. Innen valahonnan, jelzi tábla. Meg-megállunk, körülnézünk, itt kell valahol lennie. Hát addig is egy fénykép a házakról. Felemeljük a tekintetünket és ott a csoda, a villanyoszlopon ott a jellegzetes tábla. Igen, ott álltunk éppen alatta!

Chicago egyik látványossága a Buckingham Fountain is, vagyis egy nagyon szép szökőkút. Elzarándokoltunk oda is, de borítékolható volt, hogy még nem működik (mint ahogy a többi sem). Így is lett, de a hely így is nagyon szép volt, nyáron persze még szebb lehet. Egyik oldalon a fénylő (mármint hogy napsütésben fénylő) toronyházak, másik oldalon a Michigan tó, oldalt meg egy vidámpark, ahonnan remek zenét hangosítottak ki. Leültünk a padokra és élveztük a hely hangulatát. Nyugisan….

Visszafelé a belvároson keresztül vezetett az utunk, ahol több szálloda, étterem bejáratánál érdekes piktogramra lettünk figyelmesek. Én úgy fordítottam, hogy ott nem szabad pisztollyal lövöldözni. El is gondolkodtam rajta, hogy vajon megállít e valakit egy ilyen jel, ha lövöldözni indul??? Aztán kiderült, hogy a piktogram úgy fordítandó, hogy „nem szabad pisztollyal bemenni.” Jel ide vagy oda, az egyik délutánon hatalmas rendőri készültségre lettünk figyelmesek, vagy 20 kisebb nagyobb rendőrautó fényjelzésekkel, szirénázva száguldott végig a városon. Este a hírekből kiderült, hogy lövöldözés volt, de szerencsére senkinek nem esett baja. Lehet, hogy az ilyen piktogramoknak nem túl nagy a visszatartó ereje???

Délutánra eleredt az eső, ami kiválóan alkalmas volt a délutáni programunkhoz, a vonatozáshoz. (Program volt a séta a folyóparton is, de az idő sajnálatos voltára tekintettel ennek hamar vége lett.) Illetve ez itt a metró, de egy megemelt sínen halad így remek látványt nyújt a két toronyház között emelt síneken elhúzó vonat. Nekem nagyon tetszett, meg hát minden Chicagoban játszódó filmben szerepel ez is. Szóval kiválasztottunk egy irányt, felültünk és mentünk félórát oda, félórát vissza. Városnézésnek is jó volt, ebből a magasságból másként nem tudtunk volna nézelődni. Meg eljutni a külvárosba és megtapasztalni, hogy milyen hatalmas ez a metropolisz. Városnéző metró, ami nem a föld alatt megy, ez nagyon jó!

Másnap elindultunk hazafelé. A városból – amit néhány nap alatt megszerettünk - kifelé menet már ismerősként búcsúztunk. A tótól, a toronyházaktól, a vidámpark óriáskerekétől, a kikötő sétányától, a parkoktól, a még száraz szökőkutaktól. Nem biztos, hogy eljutunk még ide, de az biztos, hogy érdemes volt Chicagót megnézni, mert nem veszélyes, és nem vadabb, mint bármelyik nagyváros a világban.